Lakótársak - amikor megbotlik a jól bevált
"élni és élni hagyni"
Jjjjééézusom, hogy tud ez a gyerek ennyit dumálni, komolyan!!
Vagyis inkább ennyit dumálni a MUNKÁJÁRÓL, mert ugye az embernek alapvetően
nincsen azzal problémája, ha valaki sokat beszél, csak azzal, ha mindezt
dögunalmasan teszi, megragadva az alkalmat, hogy kisajátíthassa a beszélgetést.
Nézd már, itt vannak a lányok a konyhában, szóba elegyedtek velem, még poénos
kedvükben is vannak, tereljük a MUNKÁMRA a figyelmet onnan, hogy mikor kellene
elbúcsúztatni a spanyol lányt, aki hamarosan elköltözik a lakásból. (?!?!)
Szánalmas. Nem tudom, hogyan történt, mire észbe kaptunk, már késő volt,
lehetetlen leterelni a vágányról ilyenkor. És azon kapod magad, hogy állsz a
konyhában, ő meg mondja mondja, és már veszít az erejéből az előbbi érdeklődő
reakciónk (nyilván), de amikor ez már egyértelművé válik, és a spanyol csaj is
már csak erőtlen, semleges egy szótagos válaszokkal reagál, akkor sincs
menekvés, mert ez a komplexusos barom elállja a rohadt konyhaajtót, érted? Nem
tudom, hogy ezt tudatosan csinálja-e, de szóban is és fizikailag is elvágja
tőled a menekülés útját. Egyszerűen nem tart szünetet, egyik (természetesen a
munkájával kapcsolatos) témáról azonnal továbbfűzi a másikat, néha még egy
szótagot közbevágni sincs esélyed, csak ha a szavába vágsz. Az meg kissé bunkó
megoldás, hogy ezt egy teljesen más témára terelve tedd meg. Pl. én szerettem
volna lezsírozni, hogy mikor tartsuk a búcsúbulit, de ott állunk a konyhában,
hallgatjuk hogy a csávó mennyire marhára elfoglalt hogy az új kollégájával
foglalkozzon, és hogy az mennyire debil, meg hogy ő még a főnöknek is bemásolta
az újonc kérdéseit, hogy lássa ő is. Az utolsó szál ritkás haja is égnek áll a
lelkesedéstől, a szemöldöke olyan magasra csúszik, hogy má azt hiszed, a
kopaszságát akarja leplezni vele, de aztán a megszállott mosolyából kiderül,
hogy csak ennyire büszke arra, hogy jobban tudta a választ, és a főnök ezt
biztosan észre is vette.
Nyilván jobban tudod, mivel te nem vagy új, zsenikém.
És még ötezer hasonló példa, ugyanezzel a
tartalommal. Köszönjük, átjött, hogy te milyen ügyes, elfoglalt és
főnökkedvence vagy, a másik pedig mennyire buta. Komolyan, ha nem volna ilyen
idegesítő, sajnálnám a gyereket, mert rettenetesen próbál bizonygatni, aminek
nyilván oka van.
Én már egy helyben toporgok, érzem, ahogy arcomra
fagyott a kissé meglepett kifejezéssel vegyes udvarias mosoly, és nem mozdul onnan többet, nem lehet
levakarni. Kétszer kinyitom meg becsukom a szekrényajtót, mintha a "dolgom
van" testbeszéddel el lehetne kanyarítani a témáról (de nem). A végén már
nem nézek a szemébe, a padlót fixírozom, nehogy még a szemkontaktust is
bátorításnak vegye, további érdekes példák előadására.
És egyszerűen nem tudom beszúrni, hogy mikor lenne
jó a búcsúbuli, mert ahhoz emelt hangon kellene túlkiabálni az üvöltő
beszédstílusát, az pedig már nem elkanyarítás, hanem bunkó lekeverés lenne.
De apám, az is bunkóság, hogy védtelen lányokat
sarokba szoríts, elállva a konyhaajtót, és szóköz nélkül dörgölöd az arcukba
hogy mennyire, mennyire jó vagy, csak mert végre szóba álltak veled!
Végül kibújtam
a hóna alatt, és kisétáltam. Egyszerűen faképnél hagytam, hátha zavartalalanul
folytatja, a másik lány elvégre ott maradt. Nyitva hagytam az ajtómat, ilyen
"én csak behoztam a teám, mert közben dolgom van, de fél füllel
hallgatlak"- üzenetként, de még így is volt jópár perc, mire szegény
lánynak megkegyelmezett. Atyám.
