Bevándorlóságom ötven árnyalata 2.

Lakótársak - amikor megbotlik a jól bevált "élni és élni hagyni"

Jjjjééézusom, hogy tud ez a gyerek ennyit dumálni, komolyan!! Vagyis inkább ennyit dumálni a MUNKÁJÁRÓL, mert ugye az embernek alapvetően nincsen azzal problémája, ha valaki sokat beszél, csak azzal, ha mindezt dögunalmasan teszi, megragadva az alkalmat, hogy kisajátíthassa a beszélgetést. Nézd már, itt vannak a lányok a konyhában, szóba elegyedtek velem, még poénos kedvükben is vannak, tereljük a MUNKÁMRA a figyelmet onnan, hogy mikor kellene elbúcsúztatni a spanyol lányt, aki hamarosan elköltözik a lakásból. (?!?!) Szánalmas. Nem tudom, hogyan történt, mire észbe kaptunk, már késő volt, lehetetlen leterelni a vágányról ilyenkor. És azon kapod magad, hogy állsz a konyhában, ő meg mondja mondja, és már veszít az erejéből az előbbi érdeklődő reakciónk (nyilván), de amikor ez már egyértelművé válik, és a spanyol csaj is már csak erőtlen, semleges egy szótagos válaszokkal reagál, akkor sincs menekvés, mert ez a komplexusos barom elállja a rohadt konyhaajtót, érted? Nem tudom, hogy ezt tudatosan csinálja-e, de szóban is és fizikailag is elvágja tőled a menekülés útját. Egyszerűen nem tart szünetet, egyik (természetesen a munkájával kapcsolatos) témáról azonnal továbbfűzi a másikat, néha még egy szótagot közbevágni sincs esélyed, csak ha a szavába vágsz. Az meg kissé bunkó megoldás, hogy ezt egy teljesen más témára terelve tedd meg. Pl. én szerettem volna lezsírozni, hogy mikor tartsuk a búcsúbulit, de ott állunk a konyhában, hallgatjuk hogy a csávó mennyire marhára elfoglalt hogy az új kollégájával foglalkozzon, és hogy az mennyire debil, meg hogy ő még a főnöknek is bemásolta az újonc kérdéseit, hogy lássa ő is. Az utolsó szál ritkás haja is égnek áll a lelkesedéstől, a szemöldöke olyan magasra csúszik, hogy má azt hiszed, a kopaszságát akarja leplezni vele, de aztán a megszállott mosolyából kiderül, hogy csak ennyire büszke arra, hogy jobban tudta a választ, és a főnök ezt biztosan észre is vette.
Nyilván jobban tudod, mivel te nem vagy új, zsenikém.
És még ötezer hasonló példa, ugyanezzel a tartalommal. Köszönjük, átjött, hogy te milyen ügyes, elfoglalt és főnökkedvence vagy, a másik pedig mennyire buta. Komolyan, ha nem volna ilyen idegesítő, sajnálnám a gyereket, mert rettenetesen próbál bizonygatni, aminek nyilván oka van.
Én már egy helyben toporgok, érzem, ahogy arcomra fagyott a kissé meglepett kifejezéssel vegyes udvarias mosoly,  és nem mozdul onnan többet, nem lehet levakarni. Kétszer kinyitom meg becsukom a szekrényajtót, mintha a "dolgom van" testbeszéddel el lehetne kanyarítani a témáról (de nem). A végén már nem nézek a szemébe, a padlót fixírozom, nehogy még a szemkontaktust is bátorításnak vegye, további érdekes példák előadására.
És egyszerűen nem tudom beszúrni, hogy mikor lenne jó a búcsúbuli, mert ahhoz emelt hangon kellene túlkiabálni az üvöltő beszédstílusát, az pedig már nem elkanyarítás, hanem bunkó lekeverés lenne.
De apám, az is bunkóság, hogy védtelen lányokat sarokba szoríts, elállva a konyhaajtót, és szóköz nélkül dörgölöd az arcukba hogy mennyire, mennyire jó vagy, csak mert végre szóba álltak veled!
Végül kibújtam a hóna alatt, és kisétáltam. Egyszerűen faképnél hagytam, hátha zavartalalanul folytatja, a másik lány elvégre ott maradt. Nyitva hagytam az ajtómat, ilyen "én csak behoztam a teám, mert közben dolgom van, de fél füllel hallgatlak"- üzenetként, de még így is volt jópár perc, mire szegény lánynak megkegyelmezett. Atyám.